Napsugárhajó - 2. rész – A harcosok

- Nem kellene lassan tennünk valamit? – kérdezte Ekazon, az egyik csecsemõ. A másik három gügyögve játszott, nem is figyelt arra, amit apró társuk mondott. A fekete, borzas hajú figura a sarokban ült, maga elé bámult. Egészen máshol járt az esze.

–Gyermeki, akarom mondani kisgyermeki szíved, meglehetõsen érzékeny az emberi dolgok iránt, drága Ekazon, de ne feledd, küldetésünknek egészen más célja van – a barna sapkás férfi grimaszolt egyet, aztán kioktató hangsúllyal így folytatta: - Mi csak megfigyeltünk egy jellegzetes viselkedést, amit érdeklõdve hozzácsaptunk az eddig tanulmányozott emberi vonásokhoz.

–Egy jellegzetes viselkedést? – vágott közbe mély hangon egy vöröses bõrû nõ. – Másról sem hallok, csak ismeretlen humanoid érzésekrõl, fürdõkben lecsöppenõ vízcseppekrõl, meg érthetetlen fejtegetésekrõl a hajszínt illetõen.

-De hát nem láttátok? Nem láttátok, hogy felismert minket? Több száz helyszín, több százezer ember közül egyedül õ látott meg minket! Õt nem lehetett manipulálni!

Ekazon már toporzékolt.

- Elég volt! Miért játssza itt el mindenki, hogy hülye, szaros kis pelenkás vagyok, amikor…

-Azért, mert az is vagy, Ekazon – Szerpenta ekkor széttárta eddig összekulcsolt, hosszú kezeit, lassan felemelte a fejét, átható tekintetével Ekazonra nézett:

- Miattad tértünk vissza hozzájuk állandóan. Te irányítottad az egészet! Tekintete égetni kezdett, amikor hozzátette:

- Zakapusznak igaza van. Te csak egy lágyszívû csecsemõ vagy, semmi több!

-Ne dumálj nekem, rákbõrû! Nem félek a szemeidtõl, hiába mereszted úgy rám õket!

-Nem is értem, miért állunk szóba pólyásbabákkal – fordult most a vöröses nõ a barna sapkáshoz.

-Ez nem igaz, ezt kikérem magamnak, ti is tudjátok, hogy testvéreimmel együtt Idõtlenek vagyunk. A négy õsi fény! Egida, Egira, Egilop,! Szólaljatok már meg ti is!

-Glluunnny, nyrrrr, pbbbb… - a kiságy másik három sarkából csak nyögdécselések hallatszottak. A három iker a nyálát csorgatta, amennyire tõlük kitellett, vicsorogtak, nevettek és gonosz tekintettel néztek bátyjukra. – Igen?! Szóval ti is ellenem fordultatok ? – hörgött Ekazon.

Most kinyúvasztalak benneteket, nyomorult kis pondrók! Mindjárt meglátjátok, mennyire van nekem lágy szívem!! Azzal négykézláb átcsúszott Egidához, és hatalmas, ovális fejével a hasának rontott.

Apró kezei megállíthatatlanul csapkodtak a csecsemõtestre. Egira és Egilop testvérük védelmére sietett, és hamarosan kibogozhatatlan halmazt alkottak. Zakakusz eközben barna sapkáját dobálta a levegõbe, és közben rikoltozott, míg a vörösbõrû nõ lemondóan legyintett feléjük. A zaj végül annyira elviselhetetlen lett, hogy még a fekete hajú férfi is kizökkent merengésébõl.

-Csend, ikrek! – dörrent rájuk. Hangja olyan volt, mint amikor a sivatagban felkel a vihar. Hol mély, hol magas, süvítõ és tomboló.

Az ikrek most megint rendezetten ülnek a kiságy négy sarkában, csak Ekazon arcán látszanak a duzzogás jegyei.

-Úgy tûnik, tökéletes humanoidokká váltatok. Úgy veszekedtek, civakodtok itt, mint õk – dorgálta meg társait Arakan. Nem hanyagolhatjuk el a küldetésünket. Amiért jöttünk, azt be kell fejezni. Már nincs hátra sok idõ. És még mindig nem találtuk meg a dolgot.

-Hát épp ez az! A humanoid tudna nekünk segíteni! Rá nem hatott a telepátia! Miért nem próbáljuk meg? Hallgassatok rám, Ekazonra, az õsi fényre.

-Ne sipítozz itt a fülembe – undorodott Szerpenta. Mindenki tudja, Kalin is megmondta, csak az üggyel törõdhetünk. Semmi mással.

-Ez igaz – tûnõdött Aracan. Mindazonáltal az én érdeklõdésemet is felkeltette a humanoid.

-Arakan! Hi-hi-hi! Te is tudod, hogy nem avatkozhatunk bele semmibe, hi-hi, ami nem az ügyünkhöz kapcsolódik – csuklott, vigyorgott Zakapusz. .

-Tudom. De mi indokolja, hogy õ ne kapcsolódhatna az ügyhöz? A szabályok nem tiltják, hogy humanoidok is közremûködjenek. Keverjük bele õt, és nekünk sem telik unalmasan az idõnk!

-Keverjük bele, keverjük bele, bizony! – örvendezett Zakapusz és barna sapkáját grimaszolva dobálta a levegõbe.

-Látjátok? Én megmondtam! – fordult Ekazon a testvéreihez. A nagy Arakant is érdekli a sorsuk! Ostoba fajankók vagytok mind! He-he-he! Ostoba kis pisisiek, pelenkások, porbafingók, nyálcsorgatók, takonypócok, gülüszemûek…

-Te is az vagy, vakarék – szólt közbe halkan a vörösbõrû nõ, és újra a kiságy felé fordította a szemét. Ekazon most pontosan a két fehér szem kereszttüzébe került, apró kezeit vonyítva húzta az arca elé.

-Jól van, jól van, Szerpenta! Hagyd abba, kérlek! Ennyi is elég volt! De a vörösbõrû kitartóan lövellte a szemébõl áradó fehér sugarat, és még a szikrázó fényben is látszott, hogy közben kéjesen mosolyog. Zakapusz újra rikoltozni kezdett örömében, és eszelõsen dobálta a sapkáját. Bömbölt a három másik iker is, még az elõbbi felfordulásnál is nagyobb zajt csaptak.

-Csönd legyen – süvítette Arakan. Valaki jön fel a lépcsõn.

***



Ahogy figyelte a lemenõ Napot az erkélyérõl, azon gondolkozott, hogy nevezhetnék ezt a sugárutat a nap sugárútjának is. Avenida del Sol – mondanák a napimádó spanyolok. Könnyû nekik, ott van mit imádni. Igaz, itt is süt azért jó néhány hónapon keresztül, és egyébként is még mindig szerencsések lehetünk például Dániához képest, ugyebár…

Amikor befordult a sarkon, szemben a piac modern épületével, az arcába csapott a lemenõ Nap fénye. Már várta, mert odáig a házak árnyékában haladt, és az esti meleg ellenére úgy érezte, mintha kezdene kihûlni a teste, és ha nem jut napfényhez két percen belül, megfagy.

És akkor már látta a sarkot, ahol az utolsó merõleges árnyék is véget ért, mintha elvágták volna, és ott hömpölygött a járdán ez a narancssárga hõtolulás, ami maga volt a sugárút. Mert a sugárút pontosan a lemenõ Nap irányába épült.

Ezért is nevezhetnék el Nap sugárútnak. – A sugár útja. A Nap sugarának útja. Napsugárút – morfondírozott, és a hánccsal bevont ötödik emeleti erkélykorláton támaszkodva a hömpölygõ autókat figyelte. Elképzelte, hogy nem is a három sávnyi összefüggõ autómassza halad elõre, hanem a ház óriási tömege úszik visszafelé a mozdulatlan gépjármûfolyamon. Napsugárút-folyó !

Ez már erõltetett – tette hozzá magában.. - Mi lehet ez a pokoli zaj? Már megint a szomszédok üvöltöznek? De akkor mi ez a sírás és ez a hisztérikus röhögés? Meg ez a furcsa süvítés? – kérdezte magától. Kidugta az orrát a bejárati ajtón. A gangon senki, a szomszédban néma csend. Mintha fentrõl jönne. Megnézi a padlást.

Csak nem állatok viaskodnak odafönt? Visszaparancsolja a macskát, aki szintén kidugta érdeklõdõ kis kobakját az ajtó résén, kipattintja a lakatot, és határozott léptekkel felfelé indul.

Igen – állapítja meg egyre biztosabban, innen jön a hang. Jó lesz azért vigyázni. Amúgy is utálja ezt a padlást. Vagyis inkább fél tõle, nem utálja. Ekkor tisztán és élesen hallja a süvítést, majd a zöld vasajtó irtózatos dördüléssel becsapódik.

Egész testében összerezzen, aztán hirtelen megkönnyebbül. – Micsoda hangokra képes a szél! – tûnõdik. Megint ez az ajtócsapódás. Óvatosan odailleszti a téglát a vasajtó elé. – Na. Legközelebb nem felejtem el. Lefelé battyog a lépcsõn. Hirtelen a fejébe villan: de hiszen nem is felejtette el! Odatette a múltkor is azt a téglát. Járt valaki a padláson azóta?

Nem valószínû. Tegnap óta… Hiszen talán csak neki van ide kulcsa. Mi lehet ez? Visszamenjen? Vagy mégse? Az a furcsa látomás ott fenn…