-Ava, ne sírj! Neki sokkal jobb már! Megkezdte az utazását! Tudod, hogy a csillagok között száll, a távoli bolygó felé tart, ahol várják! – vigasztalta tovább mosolyogva barátnõjét Masuia. – Már elõkészítették neki az öröklétet! Már utazik, már ott van benn! A Napsugárhajóban!

-Hagyj, Masuia! Te nem értesz semmit! Tudod, hogy én ebben nem hiszek! Én ebben nem hiszek, hiába szeretnék, én csak azt tudom, hogy volt férjem, és most nincs. Ava megállt, hogy szünetet tartson, mert újra zokognia kellett. Amikor erõt vett magán és letörölte könnyeit, az arca nagyon elkomolyodott. Retdimart megölték, Masuia.

-Micsoda? Dehogy! Vagyis igen, mert megküzdött a Kétarcúval! Õ ragadta el. Ennél többre senki nem vágyhat a harcosok közül. Eljött érte.

-Ki látta?

-Mindenki! Az egész törzs, mindenki látta, ahogy elhagyta a városfalat, és azt is, ahogy felcsillant a hatalmas páncél ott lent a folyónál. Miért nem örülsz, Ava?

-Hallgass, Masuia. Hallgass, nem tudsz mindent, kérlek, hagyj magamra, menj el, hadd gyászoljam egyedül férjemet.

-Nyugodj meg, kedvesem, kérlek ne légy szomorú, lásd, milyen szépen süt a Nap, ez is neki szól, neki a te hõs férjednek, akihez sokáig nem lesz méltó Ravis népében!

A két nõ megölelte egymást és könnyek közt váltak el. Ava még sokáig ült mozdulatlanul a négyszögletes szobában.



-Aloris! Asztalhoz! – szólt rá a mamája egy másik házban a rakoncátlan kisfiúra, akit csak nehezen sikerült fülön csípnie és elszakítania a barátaitól. – Segítened kell a konyhában, Aloris, nem játszhatsz állandóan!

- Én nagy harcos leszek, Mama! Nagy harcos akarok lenni, aki majd eljön újra az égbõl! A kis Aloris huncut tekintettel bámult az édesanyjára, aki mosolyogva nézett vissza a kisfiára.

– Elõbb segíts anyádnak kiválogatni ezeket a szemeket itt, egyébként nem lesz ebéd, a nagy harcosoknak pedig enniük kell, hogy erõsek legyenek.

-Mama, én komolyan beszélek, én olyan harcos leszek, aki majd visszajön, de csak akkor, amikor a nagy… a nagy a nagy Kal-In úgy rendelkezik! – bökte ki végül nagy nehezen, mert rögtön nem jutott eszébe az idegen szó.

-Mit mondtál?! – fordult hozzá megdermedve az édesanyja. – Aloris mit mondtál?!!

-A nagy Kal-In…

-Állj. Ne mondd ki ezt a nevet soha többet érted? Soha többet! Mindkét kezével megragadta a kisfiát, eszelõsen üvöltötte újra és újra:

-Ezt a nevet soha ne mondd ki többé! Soha! Aloris már sírt, és artikulálatlanul csak annyit tudott kinyögdécselni magából, hogy hát õ nem is, illetve õ is csak hallotta a papoktól, ezt õ csak hallotta a sírnál, és hogy õ nem akarta…

-Menj a szobádba, Aloris, mondta az anyukája elgondolkozva. Nem értette, hogyan történhetett ez meg. Ezt a nevet csak nagyon kevesen, ezt õ is csak véletlenül… õ is csak meghallotta, neki is majdnem az élete múlt rajta. Hogy lehet? Miért éppen Aloris volt ott? És egyébként is, hogy merték kiejteni a papok a titkos, a tiltott, a gyilkos szót? A mágikus szót? Amire õ évtizedekig még csak gondolni sem mert! Csak bámult maga elé, a szemcsék az asztalon, kiválogatatlanul. – Mi történhetett Retdimarral? – dünnyögte maga elé.

***



- Békés földmûvelõ nép vagyunk, békés földmûvelõ nép lettünk! – kezdte este a beszédét a törzs vezetõje. – Sokat harcoltak az õseink, dicsõ történetek keringenek Ravis egész népérõl, nincs miért szégyenkeznünk. Dédapáink dédapái ugyan még harcoltak valamikor, de az én nagyapám már földmûves volt, és az volt az õ nagyapja is. Megvédett minket a hegy, a sánc. Csak kevés képviselõje maradt a hajdani harcosoknak! Ezért emlékezzünk Retdimarra, aki az utolsó közülük. Az utolsó, nincs több, talán születik valaha, talán… De akkor már lehet, hogy nem mi lakjuk ezt a hegyet, lehet, hogy addigra már a dédunokáink unokái sem élnek.

Õ harcos volt és tudta a titkos dolgokat. És találkozott velük, találkozott az istenekkel, akikben sokan közületek már nem is hittek, de akik azért léteznek és uralkodnak! Akik megígérik, hogy eljönnek és el is jönnek újra és újra! Most is itt volt egy! Itt volt, mindannyian láttuk! A kétarcú isten eljött, itt járt, úgy ragyogott a páncélja, mint ahogy egyetlen földi harcosnak sem! Emlékezzetek csak hatalmas termetére, nem született még ember, aki megközelítette volna az isteni méreteket! És a fegyverei! Micsoda fegyverek!

Lejött ide, leszállt közénk égi jármûvével, minket választott, közülünk hívott el valakit a nagy küzdelemre. A legnagyobbat, a legbecsesebbet hívta el a harcra. Az õ lelkét röpítette el a legtávolabbi csillagra. Retdimart. Az õ halála dícsõség mindenkire, egész népünkre, emlékezzünk rá, emlékezzünk rá testvéreim!

Aki csak tudott, eljött. Szinte az egész város ünnepelt, fáklyák égtek végig a hegyi utakon, sült vaddisznó illata terjengett, víg zene szólt. Fogyott jócskán a bor is, ennek az ünnepnek mégis más hangulata volt, mint a többinek. Ahogy összecsattantak a kupák, ahogy közel kerültek egymáshoz az arcok, mindegyiken csillogott valami fennköltég a tábortüzek fényében. Mindenki a kétarcú istenrõl beszélt. A csodáról, amit a földmûvelõ nép még sosem látott, és amiben most egyszeriben hinni kezdtek.

Mint ahogy hittek abban is, hogy Retdimar hõsi halála szintén csoda, és – ugyan a finom falatok és a bizsergetõ bor gyakran terelte figyelmüket az élet egyszerû és természetes örömeire – most majdnem mindannyian szívesen cseréltek volna Retdimarral, mindannyian szívesen felszálltak volna a Napsugárhajóra. Egyvalaki azért mégis akadt a városban, aki kívül maradt a mámoros forgatagon. Ava a férje sírjánál ült, a csillagokat figyelte és az ezüstös folyót, amelyben fényük csillogott.

-Tudom, hogy nem vagy ott, tudom, hogy nem utazol velük, kedves férjem! Itt vagy lent, itt fekszel holtan, hideg a tested! Hideg a tested! Miért mentél el? Miért hegytál el? Retdimar? Drága férjem, szeretõm, szerelmem! Ava nem érezte az idõ múlását, csak ült ott a sír mellett, és úgy gyászolt, ahogy kevesen Ravis törzsébõl.

-Ava, Ava! – szakította ki egy hang merengésébõl.

-Tessék? Ki van itt?

-Csak én vagyok, Dalea. Kérlek, bocsáss meg, de mondanom kell valamit.

-Éppen most? – kérdezte Ava, de érezhette, fontos lehet, amirõl a bölcs Dalea szólni akar, ha ilyenkor zavarja, ezért letörölte a könnyeit és felpillantott az asszonyra.

-Ava, Retdimart megölték – mondta halkan Dalea, mert attól félt, Ava annyira meglepõdik a hírtõl, hogy netán felsikolt, és azt nem szerette volna, ha együtt látják õket. Végül mégis õ csodálkozott jobban Ava válaszától.

-Tudom – mondta az özvegy.