Kísértetkórház

Kórházba általában nem azért járunk, hogy üres kórtermekben üres vaságyakat szemléljünk, hogy kissé rozsdásodó fogorvosi székeket lássunk, vagy hogy ósdi röntgengépeket tanulmányozzunk.
De most igenis azért megyünk.

A Lovas utca 2. szám alatti fekete vaskapu mögött, a hegy oldalában egy betonfal húzódik, apró ablakkal. Egy gondnok házaspár lakik itt (a betonfalból épphogy kivillanó kicsiny ablak az õ lakásukhoz tartozik), az õ feladatuk immár harminc éve, hogy a kórház szerteágazó barlangfolyosóit takarítsák, szellõztessék, idõnként járassák a gépeket.

A bejárat hatalmas, acélból készült zsilipkapu. A Sziklakórház a második világháború idején még légoltalmi pinceként mûködött, a hidegháború korszakában pedig atombiztos bunkert hoztak létre a labirintusrendszerben.

Légmentes zsilipeket, terméskõbõl megerõsített oldalfalakat építettek, kitisztították a kutakat. Az objektumnak, amelynek létezésérõl szinte senki sem tudott, szovjet parancsnoka volt. Késõbb, amikor kiderült, hogy a bunker mégsem atombiztos, felhagytak a munkálatokkal, a Sziklakórház azóta üresen áll.

Ahogy haladunk elõre a girbegurba folyosókon, amelyek hol lejtenek, hol emelkednek, üres kórtermek nyílnak mindenfelé. Alapterületük, magasságuk - a természetes üregek méreteihez igazodva - különbözõ, az üres vaságyakban évtizedek óta nem feküdt senki.

Sehol egy ablak, csak a dárgafényû lámpák világítják be kísértetiesen a mindig kanyarodó labirintust. A nagyobb helyiségekben a polgári védelem már elavult gyógyszerei, lejárt szavatosságú gázmaszkok ládái sorakoznak, de ráakadunk a GANZ tökéletes állapotban lévõ hatalmas áramtermelõjére is.

Az üveges szekrényekben János Kórház feliratú bögrék sorakoznak, a mosdók közül háromra kitették a ROSSZ táblát. Különös, nyomasztó érzés, hogy sehol egy ablak, csak a sárga fényû lámpák világítják meg a kísérteties, kanyargó labirintust.

A villanykapcsolók, az elavult gépek mind az ötvenes évekbõl valók, mégis olyan érzésünk támad, mintha öt perce még nõvérkék tologatták volna nagy sürgéssel-forgással a betegeket, gondterhelt orvosok rohantak volna a mûtõbe.

Ehelyett csend van, minden nyugodt, kihalt. Tudni lehet azonban, hogy az egykor túlzsúfolt kórháznak sok halottja volt, az egyik feljárat az úgynevezett hullakamrába vezet. Nyomasztó múltja ellenére a Sziklakórház világraszóló látványosság lehetne: mûködõképes kórház a hegy gyomrában..

Ehhez azonban több intézménynek kellene összefognia. A Sziklakórház ugyanis a magyar állam tulajdonában, de a János Kórház kezelésében van, a Polgári Védelem pedig - lévén, hogy föld alatti az objektum, így háború esetén továbbra is alkalmas a lakosság elrejtésére - felügyeleti szervként vesz részt mûködtetésében.

A kórház számára költséges a létesítmény fenntartása, turisztikai célokra igazából az elsõ kerületi önkormányzat tudná hasznosítani. Az elsõ kerületi önkormányzat azonban egyelõre nem tervezi a Sziklakórház üzemeltetésének átvételét a János Kórháztól. A föld alatti kísértetkórház tehát valószínûleg még évekig nem fogad betegeket, de kíváncsi látogatókat sem. És már mi is távozóban vagyunk innen, kizsilipelünk a föld alatti létesítménybõl.

A kórházban – még ha egy hegy belsejében van is – embereket gyógyítanak. Van azonban egy olyan hely, ahol szintén nikkelezett mûszerek sorakoznak egymás mellett, ahol szintén emberi testeket vizsgálnak a szakemberek, ám azok az emberek soha többé nem ébrednek föl. Ez a hely Hádész elõszobája, vagyis a kórbonctan. És hogy milyen jármûvel jutunk el oda?

Természetesen mentõautóval.

Éppen itt várakozik egy a sarkon, igaz, szerencsére nem visz beteget. Ez jó hír önmagában is, de jó hír azért is, mert így éppen beférünk.



Szunyogh Gábor