Koronás kirándulás

Kérõdzködõ tehenek, könyörgõ sonkák, égbe meredõ óriási rotációs kapák, szeretetreméltó fûfasizmus, léleklék és az év legnagyobb hülyesége – családi utazás egy osztrák síparadicsomba, ahol nincs is hó, de mégis van.

Egy magyar ember számára az ausztriai fû (arra a fajtájára gondolok, amelyik csak a látványával okoz örömet) gyakran nyomasztóan hat: azt ugyanis mindig, mindenhol lenyírják, még a legszegényebb falvakban sincs egyetlen árva kósza fûszál sem, amelyik a járdaszegély mellett önállóan emelkedne a magasba. Nyomasztó, mert az önkéntes rendezõdés, a gyepegyenlõség, vagy ha úgy tetszik, fûfasizmus kifejezések jutnak eszünkbe, de el kell ismerni, hogy néha mégis kifejezetten megnyugtató érzés ez a rendezettség.

Ha például az ember a családjával (értsd: feleség, gyermek, nagypapa, nagymama, húg, sógor, unokahúg és még két barát – a macska otthon maradt) indul útnak, hogy a szilvesztert együtt töltsék, jó érzéssel tölti el, hogy egy rendezett országba érkezik.

Az Alpok lábánál sajnos még december végén sem volt hó, ezért újra megcsodálhattuk a híres ausztriai gyepet, amelyet bakancsainkkal megannyiszor illeténk is. Nem is akárhol! Az úti cél Szent Korona, vagyis St. Corona, az egyik legkedveltebb osztrák síparadicsom, ahol most – a fenti okok folytán – igen kevés a síelõ. Így nekünk is jutott szállás.

Földöntúli Schneeberg, vagyis a hóhegy

Az úton óhatatlanul a magyar államiság egyik jelképével hoztuk összefüggésbe a békés osztrák hegyifalut, amelynek ehhez persze semmi köze, ugyanúgy, mint ahogy a Sanyo magnót sem egy külföldre szakadt, Sándor nevû, magát szívesen becézgetõ hazánkfia gyártotta…

A határon gyorsan jutottunk elõre az EU-s sávban, míg tõlünk jobbra számtalan RO jelzésû – egyébként meglepõen drága – autó vesztegelt. Érdekes – morfondíroztunk -, mire elsején hazajövünk, már ezek a kocsik is a mi sávunkban állnak majd. Ez a rövid észrevétel is kitûnõ példája annak, hogy a történelem hogyan vág léket a magába fordult kelet-európai ember lelkének jegén (így jön létre a léleklék).

Morfondírozásunkból Gyípíesz Moha bácsi zökkentett ki minket, aki miután tízszer újratervezte az útvonalat, végül azt javasolta, hogy forduljunk meg, ahol tudunk, majd sértõdötten elhallgatott. Mi azonban pontosan tudtuk, hogy Wienerneustadt felé kell venni az irányt, majd le a grazi autópályán, Aspangnál fel, és már meg is érkeztünk.

St. Corona remek helyen fekszik: a lábunk elõtt völgy, a fejünk fölött hegy és – mint valami óriási kráter – hegycsúcsok szegélyezik a látóhatárt. Az egyik – a Schneeberg – tetején állandóan van egy kis hó, amely még a közeli fényképeken is földöntúlinak hat, mint ahogy a többi távoli szikla is. Közvetlenül elõttünk azonban gyönyörû alpesi legelõk húzódnak, és az a néhány lovacska és alpesi tehén, amelyek idõrõl idõre bekéredzkednek, akarom mondani bekérõdzködnek a képbe, az otthonosság varázsát terítik lábaink elé.

Az osztrák (illetve minden bizonnyal általában csak a) hegyi levegõ orrba vágja az embert, leteríti a földre, és hosszú pihenésre kényszeríti. Miután Riegler néni kedvesen beinvitált minket a panziójába, és elfoglaltuk a felsõ szintet, azon nyomban kinyitottuk az ablakokat, kiléptünk a teraszra, beszívtuk a friss levegõt és visszatántorodtunk, bágyadtan az ágyra huppantunk, ahol csak hápogtunk, mint a partra vetett halak. Ebbõl látszik, hogy a tiszta levegõ is lehet veszélyes.

A kosz kiszállt, a test ébredezett, a lélek léket hegesztett, a kislányom pedig az ajtókat csapkodta, ugyanis az út során annyit nõtt, hogy most már felérte a kilincset, és minden szobába benyitott. Egy pillanatra az õ szemével láttam a panziót: hosszú, véget nem érõ folyosó padlószõnyeggel, jobbra és balra szobák nyílnak, mindegyikben egy ismerõs, egy érdekes világ, ahová be kell kukkantani, majd hamarosan továbbállni a konyhába, vagy a közös helyiségbe, ahol szintén éppen van valaki: szendvicset készít, kártyázik, vagy a térképet böngészi.

Mint egy balatoni üdülõ a hetvenes években. Lehet négykézláb mászni mindenütt, felfedezni a házat, rosszalkodni, továbbállni, kiabálni. „Csak kimenni ne kellene az elvarázsolt kastélyból” – tettem hozzá magamban ábrándozva egyszersmind meghatódva saját magamtól, hogy milyen szép emlékeim is voltak és hogy milyen fantasztikusan belehelyezem mindezt a kislányom világába, aki ebben a pillanatban rám vetette magát és azt üvöltötte: Papa, menjünk kirándulni! Ebbõl is látszik, hogy minden ember különbözõ.

Úgyhogy mentünk kirándulni, de elõtte még szólnom kell néhány szót a reggelirõl. Sokan szidják a német és az osztrák konyhát, és hát van is benne valami, fõleg, ha arra a vegyes salátára gondolok, amelyet minden vendéglõben a wienerschnitzelhez adnak.

Én most mégis megvédeném az osztrák konyhát, mégpedig a reggeli miatt. Abban ugyanis verhetetlenek. Akármilyen városban jártam eddig német nyelvterületen, a reggelik elfogyasztása mágikus örömmel töltött el. Vegyük elõször is a zsemlét. Ez nem olyan puffasztott és kerek valami, mint amilyet itthon kapni. A tetején, mint apró varrások kis csillagocska látható, bugyrok keletkeznek a péksüteményen, a változatos külsõ pedig rendkívül ízes, friss belsõt takar.

Csak úgy omlik a vaj, sárgásan mosolyog a sajt, az Edel-szalámi és a sonka pedig szinte könyörög, hadd helyezkedhessen el végre kényelmesen a félbevágott, bevajazott zsemlén. Egyszerûen nem lehet megállni egy vagy két zsemlénél, rögtön négyet benyomok, és nem tudok ellenállni a finom kis mézecskének sem (a mûanyag dobozka alján gusztusosan kicsapódott a cukor), majd a tejeskávé következik, kint a hegyek, bent a meleg, hát a francnak sincs kedve kimenni a hidegbe!

„Papa, menjünk kirándulni!!!” Jó, jó, induljunk akkor, hiszen amúgy is éppen ott tartottam, hogy elõbb-utóbb erõt kell venni a lustaságon és egy kis ejtõzés után bakancsba, kabátba, sapkába kell bújni, hogy megmérkõzzünk a fölöttünk magasodó heggyel.

Szánkózás az év legnagyobb hülyesége után

És akkor újabb példa a lenyírt fûre, illetve az ahhoz kapcsolódó filozófiára, amely jelen esetben – úgy döntöttünk – a biztonságot jelenti: a buszmegálló mellett helyes kis üvegsátor áll, ahol számtalan ingyen kiadványt lehet elvenni (magyarul is), sõt egy nagy térképen még kis lámpák is jelzik, hogy a másik panelen felsorolt szállodák, látványosságok hol találhatók. A gyermekek számára itt tulajdonképpen véget is ért a kirándulás, hiszen a kigyulladó piros és zöld lámpák teljes mértékben lekötötték és le is fárasztották neuronhálózatukat, az ezer éves óriásfenyõk pedig magányosan nõttek tovább. Innentõl kezdve csak a nyakamon és sógorom karján hajlandóak továbbmenni.

Aztán szépen visszatértek a panzióba. Gondolatban velük tartok: bágyadt fejemet feleségem vállára hajtom, (félálmomban azért visszatartom a nyálamat), a táj ütemesen, lágyan rázkódik, a távoli Schneeberg, a kérõdzõ, kéredzkedõ tehénkék, Riegler néni, a szõnyegpadló, az azóta élére állított takaró, puha párna, a nagy, megbillentett ablaktábla, a friss levegõ, most pukizni is szabad…

Hopp, egy gyökér! Hiába a nagy bakancs, csak fáj a lábam! És most mehetek tovább így, mert megint elábrándoztam. Fölfelé fél órát, aztán még egy órát fölfelé és végül meredeken fölfelé még egyet.

Az egész tulajdonképpen értelmetlen, mert utána lejövünk, a hegy azonban mégis örök kihívás, és mivel mást nem nagyon tudunk csinálni, megmásszuk. Egy ismerõsöm azt mondta, hogy hegyek nélkül lehet élni, de minek. Vannak még nála is sokkal fanatikusabbak, nemrég olvastam a hírt, hogy valaki fél lábbal mászta meg a Himaláját, sõt, 94 évesen is útnak indult egy nénike, de az ott is maradt, neki is megártott a hegyi levegõ (mi a nyavalyának indult el?).

Az biztos, hogy miután valaki mondjuk fél kilométert emelkedik saját erõbõl, rendkívül büszkén képes újra végigtekinteni a tájon: a látószög néhány fokkal történõ megváltozása személyes gyõzelem, már ezerötszáz méteren is úgy érzi, hogy fenn van a világ tetején, hogy õ a világ ura, és most is puszta kíváncsiságból ereszkedik le az embereke világába – meg hát persze azért is, mert korog a gyomra, a reggelire elfogyasztott hat zsemlét ugyanis petyhüdt városi izmai hamar elégették.

Kis pihenés (ájult álom) délután, aztán wienerschnitzel azzal az undorító salátával, amely miatt joggal utálják a német konyhát (saláta, sárgarépa, krumpli, bab, uborka – hát hogy jönnek ezek össze, azt is kérdezhetném, mit keresnek egymás társaságában?). Mindegy, a schnitzel jó, meg utána a paprikás szalámi a panzióban, a konyhában.

Már hazafelé menet is nagy izgalom, mozgolódás volt érzékelhetõ St. Coronán, bár hozzá kell tennem, hogy a falu nem a pezsgõ éjszakai életérõl vált híressé… A település a holnapi tûzijátékra készülõdött, a falun néha áthajtott egy tûzoltóautó és mindenhová gratis feuerwerk, vagyis ingyenes tûzijáték feliratokat ragasztottak. Jobban készültek arra a néhány pukkanásra, mint mi augusztus 20-ra, igaz, valószínûleg több biztonsági óvintézkedést is foganatosítottak.

St. Coronán nincs hó, de mégis van! Hoppá! A hajtómûvekre emlékeztetõ hóágyúkból a lesiklópályát és a gyerekeknek egy lankás domboldalt behavasítottak, el is látogattunk oda másnap. Mindenek elõtt: itt minden ingyenes. Hogy ki fizeti a megannyi díjmentesen igénybe vehetõ szánkót, apró sílécet, a melegedõt, a wc-t – nem tudni.

Csak feltételezem, hogy az önkormányzat, vagy a helyi panziók, szállodák tartják fontosnak, hogy legyen ilyen, és hogy ne kelljen fizetni érte, ezért talán õk dobják össze a zsetont. Végülis teljesen mindegy, csak ez is egy újabb példa a levágott fûre: Magyarországon egy óra ezerötszáz forintba kerülne, a szánkókat fél óránként ötszázasért, plusz lesiklásonként egy százasért vehetnénk igénybe, a wc-ért 100-ast kérnének, a melegedõbe pedig csak a klubtagok, vagy a bérlettel rendelkezõk léphetnének be: egy perc tíz forint, a jó levegõ szívásonként három forintot kóstálna.

Szóval ilyenkor jó érzés mégis, hogy itt odafigyelnek a dolgokra, lenyírják a füvet és ingyenes szánkózópályát létesítenek.

Itt még mászókák, csúszda és homokozó játékok is vannak, az egyik egy markológép, amelyre rá lehet ülni, és markolni lehet vele a havat. Egyre jobban sajnálom, hogy nem vagyok két és fél éves.

Sõt! Mire leszek figyelmes? Egy sífelvonóra!!! Atyaisten, sífelvonó a havas játszótéren, hát ez elképesztõ. Már megyek is a kislányommal, akit a szánkón húzok magam után, hogy kipróbáljuk. Beállok a sorba, az emberek furcsán néznek, õk már tudják, hogy miért, csak én nem. A szememben furcsa fény ragyog, a gyermekem gyanakodva figyel. Ránk kerül a sor. Bal kezemmel a szánkó kötelét fogom (azon kapaszkodik a kislányom), jobb kezemmel pedig megfogom a kötelet és Zumm!

A kötél megránt, én megrántom a szánkót, a kislányom abban a pillanatban hátra leröpül, én pedig orra bukok, mindezt a másodperc töredéke alatt mutatjuk be. És miért? Miért? Hát azért, mert a bakancsomban állok a földön, mert annyira eszetlen vagyok, hogy elfelejtem: ide síléc is kell, hiszen az csúszik a havon, a vastag talpú bakancsom viszont éppenhogy nem (az a feladata, hogy ne csússzon!!).

Még szerencse, hogy néhány órán belül itt az év vége, így már ennél nagyobb hülyeséget 2006-ban valószínûleg nem követek el. (Ez elõtt is volt bõven).

Itt is van a szilveszter, éjfélig már alig bírok fennmaradni, a háttérben halkan puffognak St Corona tûzijátékai, az asztalon egy capitaly és néhány más társasjáték romjai hevernek. Észrevétlenül álomba szenderülünk, hogy néhány óra múlva utolsó csillagos zsemlyéinket fogyasszuk el, aztán indulás haza.

Alpesi táj, a tehenek a háttérben kérõdznek

Nagy, forgó szélerõmûvek szegélyezik utunkat, ahogy a határhoz közeledünk. Ha az ember kissé elrévedezve figyeli az óriási rotorokat, azok gigantikus jármûvekre emlékeztetnek, ahogy a horizonton araszolnak elõre, mint rossz helyre keveredett, égbe meredezõ rotációs kapák.

A határon már egy sorban állunk a román autókkal (történelmi léleklék), piros betûivel, továbbá egy lefejezett kalózzal a Paprika Csárda hívja fel magára a figyelmet, na meg a mi áramtermelõ szélmalmaink, amelyek természetesen nem forognak.

A fû azonban nõ. Rendezetlenül.





Colin