Budapest szubjektív - A kerületõr

Budapest kilencedik kerületében a figyelmes megfigyelõ néhány éve gyakran pillanthat meg „Kerületõrség Ferencvárosért” feliratú gépkocsikat, illetve olyan személyeket, akik (a nyári szezonban) fehér trikóban és fekete nadrágban róják a „kilenc” aszfaltját.

A kerületõr – mint kiderült mi is éppen vele futottunk össze ( igaz, csak mi futottunk, õ nem), nos a kerületõr tehát több alakban is megjelenhet az említett kerületben, de ez még nem minden. Van önálló kerületõri õrjárat, – ekkor két kerületõr gépkocsiban vagy a saját lábán cirkál a házfalak között –, ám igen sokszor más társaságában találjuk õt: olykor közterület-felügyelõvel, esetleg rendõrjárõr mellett találkozhatunk vele.

A kerületõr a körzetenként megállapított útvonalterv alapján cirkál, amely túlnyomórészt a frekventált területeket érinti: azokat a helyeket, ahol a nap valamilyen szakában sok városlakó egyidejûleg tartózkodik. A kerületõr a közbiztonsággal összefüggõ jeleket kutatja: a helyszínre oda nem illõ személyeket és mozzanatokat, mindent, ami nem megszokott. Helyismeretének köszönhetõen különbséget tesz gyanús és megszokott között.

A gyalogos kerületõr az apró részleteket részesíti elõnyben (mint amilyen például egy omlásveszély), míg a gépkocsis járõr nagyobb terület átfogóbb felügyeletét látja el. A kerületõr nem bûnüldöz: segítséget és információt nyújt, „megelõz”, és ha kell, az illetékes hatóságok értesítésével megfelelõ intézkedés foganatosítását teszi lehetõvé. Erre szolgál rádió-adóvevõje.

Budapest folyamatos mozgásban van, és a kerületõr, aki tudja, hogy például hét végén Ferencváros lakossága megsokszorozódik, azt tartja, hogy ilyenkor több figyelõ szemre van szükség. A figyelem azonban kölcsönös, és a kerületõr erre épít. „Látni és látszani”, mormogja magában, és feltételezi, hogy puszta jelenléte bûnmegelõzési hatással bír.

A IX. igen nagy kerület. Miközben a kerületõrrel hosszasan bolyongunk, és amikor elhagy minket, mert munkája lejár, mi magunkra maradva állunk a Népliget szélén. Tanakodni kezdünk, hogy vajon merre folytassuk utunkat. Vissza a városba, vagy barangoljunk inkább még kijjebb?

Döntésképtelenek vagyunk. Marad tehát a klasszikus módszer: kénytelenek vagyunk feldobni egy pénzt. Nem is akármilyet, egy szépen csillogó százast. A fémpénz pörög-forog, csillog a levegõben, aztán leesik, de nem a kezünkbe, hanem a járdára és ott nem áll meg, hanem gurul tovább, mi meg utána.

De még mielõtt utolérnénk, csilingelve begurul egy lefolyó rácsai közé és végleg eltûnik a szemünk elõl. Kár. Még egészen új volt. Biztos nemrég jött ki a pénzverdébõl. Pénzverdébõl? De hiszen a pénzverde éppen itt van egy köpésre!