Belvárosi bicikliskaland albán sapkában

Most, hogy nemrég elköltöztünk az autópálya bevezetõ szakasza, pontosabban annak folytatása, egy kétszer három sávos sugárút mellõl, végre nem kell az ötödikre fel- és lehurcolnom a biciklimet, hogyha rámjön a tekerhetnék (már úgy értem, pedált tekerhetnék). Reggel csak felpattanok a biciklimre és indulok a munkába - gondoltam lelkesen, drótszamaramat pedig már elõzõ este simogattam a tekintetemmel. Nem így lett persze, de azért elindultam.

Az elsõ problémát az jelentette, hogy mindkét gumim leeresztett az éjszaka (áj, ezek a félreérthetõ mondatok!), szóval fel kellett pumpálni a kerekeket, a laptopomat pedig a csomagtartóra erõsíteni, igaz ezek kizárólag az én problélmáim, hiszen másnak nem biztos, hogy leereszt a kereke, és az sem biztos, hogy laptoppal jár dolgozni. De én igen, mert a munkahelyemen nincs számítógépem, ami nem is baj, hiszen itt a laptop, ennek azonban már tényleg semmi köze a biciklizéshez.

Még egy kék sapkát is felvettem, aminek fülvédõje és siltje is van, talán az albán bakterek hordhatnak ilyet télen... Gondoltam, bukósisaknak jó lesz. És aztán szépen elindultam befelé, be a Belvárosba.

Most kezdõdik tehát a közérdekû rész, amelybõl minden olyan városlakó profitálhat, aki laptoppal, leeresztõs kerekekkel, albánbakter-sapkával és hajti pajtis tapasztalat nélkül vág neki a citybike-ozásnak.

Sajnos az utca azon szakaszán, ahol mi lakunk, biciklivel egyszerûen lehetetlen átmenni a másik oldalra, ezért két lehetõség adódott: vagy az úttesten haladok forgalommal szemben, vagy pedig a járdán gázolom a gyalogosokat. Ez utóbbit választottam, közben a nadrágom beakadt a láncba, és el is szakadt. Megálltam, betûrtem a zokniba, még jobban a fejembe húztam a baktersapkát, így azonban semmit nem láttam, úgyhogy hamarosan feltoltam a siltjét.

Hopp, már meg is érkeztem a Hamzsabégi útra, pontosabban egy parkba, Budapest leghosszúkásabb parkjába, amely a vonat töltése mellett terül el, mintegy húzódik. Érdekes, hogy út ugyan nincs itten, a házak címe mégis a Hamzsabégi út x és y (z és w) szám, tehát nincs út, de egy járdaszalag fut (illetve nem a járdaszalag fut, hanem az emberek és a kutyák rajta, ez ugyanis nem olyan, mint a futóhomok, bár a homoknak sincs lába, tehát az sem fut - nade kuss magamnak most) és kandelláberek is vannak ott.

A Fehérvári útra nem ajánlatos ráhajtani, mert a metróépítés miatt egy hetven centis átjárón lehet csak közlekedni és itt már tényleg nagyon magas a gyalogosok négyzetcentiméterenkénti aránya ahhoz, hogy a tömegbe hajtsunk.

Úgyhogy át a Fehérvárin, a Bölcsõ utcán be és az Erõmûn le. Így kikerültük a Bocskait és az Október 23-a utcát, hamar megérkezünk a rakpartra, ahol a Petõfi-híd alatt átsuhanunk, és... és itt akkor megint egy pillanatra idõzzünk el. A híd alatt ugyanis átsuhantunk, de ott az a zebra, ahol ugyan zöld a lámpa. Hiába zöld azonban a lámpa, a Lágymányosi híd felõl érkezõk, és a Petõfi hídra felkanyarodni vágyóknak is zöld ám az! És a szembeforgalomnak is zöld ám az! A balra kanyarodók pedig általában két autó között csikorgó gázzal lõnek ki, hogy valahogy átérjenek, és csak akkor jut eszükbe, hogy ott a járdán éppen egy biciklista halad át békésen, amikor a küllõn elhelyezett fényvisszaverõvel néznek macskaszemet.

Itt tehát vigyázni kell.

Utána azt gondolnánk, hogy a Szabadság híd egy perc, de ez sem így van, hiszen a Mûszaki Egyetem elõtt végig autók parkolnak a járdán és a bicikliúton, de olyan szorosan állnak egymás mellett, hogy le kell tennem a lábamat és úgy ellavíroznom közöttük. Tehát még nekem kell vigyáznom, hogy ne sértsem meg a karosszériát!!! Pedig legszívesebben "véletlenül" végighúznám a pedálomat néhány ajtón.

Amikor ezen túljutottam, azzal kellett szembesülnöm, hogy a metróépítés itt is keresztbe húzta a számításomat: a rakpart teljesen le van zárva, már majdnem ott vagyok a Gellért térnél, de vissza kell fordulnom, aztán fel a Lágymányosi utcán, és máris beékelõdtem a Budafoki reggeli út forgatagába.

Éppen ezt akartam elkerülni. Annyira nem vagyok vagány, hogy szlalomozzak az autók között, féltem a laptopomat is, meg hát az albán sapkámban sem bízom annyira...

A Gellért tértõl azonban minden jóra fordul. Pontosabban a Szabadság híd közepétõl, mert onnan már nem kell tekerni (lejt), és a Fõvám téren is sikerül úgy átvergõdnöm az új Váci utca felé, hogy nem lapít ki a troli és én sem borítom fel a vak harmónikást.

Suhanok a Váci utcában, kerülgetem az embereket, de ez jó érzés, mert én sokkal gyorsabb vagyok, mint õk, már-már fütyörészni támadna kedvem, ha nem lenne a fejemen a kék sapkám és erre nem emlékeztetnének minden másodpercben a járókelõk a szájuk sarkában bújkáló halvány mosollyal.

Aztán találkozom a házmesterrel is, aki ellenségesen mér végig, majd közli, hogy nagy problémát jelent neki, amennyiben a belsõ udvaron parkírozom le a jármûvemet.

Miért? - kérdezem a kék sapkámban, mire õ csak fölényesen megrándítja a vállát és kinyitja a vasajtót (kegyet gyakorol), majd odadörmögi: a fal mellé tegye.

Hm, hát akkor oda teszem abrakolni kedves jószágomat, amelynek máris leeresztettek a kerekei. Pumpa van, de elõbb leveszem a kék sapkámat, hiszen megérkeztem. Leveszem a laptopot is, mert fönt nincs számítógépem, de ezt már talán említettem.

Egyébként teljesen kiizzadtam, a kék sapkám is, azt is mondhatnám, szalonképtelenné váltam, ha nem lettem volna már amúgy is az (baktersapka).

×××

Este aztán a Ferenciek felé mentem haza, mert be kellett ugranom egy helyre, így megcsodálhattam azt a fantasztikus építkezést a Veres Pálné utcában, amelyik immár fél éve zajlik. Hogy mirõl van szó? Macskakövek lerakásáról. Legalábbis nappal, este ugyanis tuti, hogy felszedik (mint ahogy az Odüsszeuszváró Pénelopé cincálta szét minden este a vásznát), mert október óta nem készült még el ez a kb, ötven méteres szakasz.

Arrébbpanamáztam magam, de egy nõnek ugyanez nem sikerült, ugyanis egy tolató autó elgázolta. A tömeg ugyan majdnem meglincselte a sofõrt, de a fenékbe billentett, aztán fenékre huppant középkorú hölgyet ez nem biztos, hogy vígasztalta.

Én továbbsikottam, és újra elkezdtem izzadni. A fejembe húztam a siltes-albán-bakter-kék sapkámat, aztán jól ráléptem a pedálra - le is ugrott a lánc azon nyomban. Hiányzott egyébként, hogy a kezem olajos legyen, az lett most.

Otthonomba a szokásos útvonalon tértem vissza, ahol kedves családomon kívül új barátaim, a csótányok fogadtak. Errõl azonban majd máskor, azt javaslom, maradjunk most ennyiben.