Budapest szubjektív - Próba ablakátugrással és csengõszóval

Az elõadás elõtt óriási az izgalom. Van aki a szerepét mormolja, mások különbözõ mozgásokat gyakorolnak. Már mindenki jelmezben, csak az utolsó jelenetet kellene még egyszer elpróbálni. De hol a Zsuzsi?

Nagy Zsuzsi néhány pillanat múlva a folyosóról az ablakon keresztül ugrik a terembe. Néhány rendezõi instrukció és kezdõdhet a darab: - Pali, te fekszel a földön, de nem mint egy halott… Angi bejön!…Zsuzsikám gyere, a takarást gyakoroljátok! A Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakképzõ Iskolában vagyunk, a drámatagozatos osztály próbáján. A Díszteremben ma színjátszó fesztivált tartanak. A gyerekeknél már csak a “rendezõ úr” izgatottabb.

- A tanári pályából hiányzik a színház szabadsága, a színházból pedig a pedagógiai gondolat. A drámapedagógiában ezek az értékek ötvözõdnek – mondja Zuti Krisztián, aki már gimnáziumban tudta, hogy tanár lesz, de azt is elhatározta, hogy színházzal foglalkozik majd, a drámapedagógia esetében szerencsés ötvözete élete két fõ szenvedélyének.

– A tanárnak utat kell mutatnia az élet felé, szélesre kell tárni az ajtót. A drámatanárnak minderre több eszköze van, hiszen színházi keretek között dolgozik.

Ahogy beszélgetünk, egyre több érdeklõdõ tanítvány gyûlik körénk, akiket arról kérdezünk, miért éppen a színészetet választották.

- Amikor nagyon kicsi voltam, csak bámultam a TV-ben a szép néniket szép ruháikban. Általános iskolában már drámát tanultam, és tudtam, hogy színházzal akarok foglalkozni, hiszen már nem csak a szép nénik és a szép ruhák érdekeltek – mondja Eke Angéla.

- Anyukám és apukám is színészek, kiskoromban mindig beosontam a színfalak mögé. Már akkor drámatagozatra akartam menni – tudom meg Csuha Boritól.

Ezek a gyerekek talán egy kicsit mások is, mint a többiek. Tizennégy évesen már olyan darabokat próbálnak és adnak elõ, mint a Rómeó és Júlia, vagy a Revizor. Eltûnõdve nézzük õket a próbán: két jelenet között a kamaszokra jellemzõ csacsogással, nevetve lökdösik egymást a teremben, semmiben sem különböznek attól, ahogy például mi viselkedtünk ebben a korunkban.

Aztán elkezdenek játszani, mi pedig zavarba jövünk: az arcuk megkomolyodik, hirtelen átváltoznak Tibalttá, vagy Luka Lukiccsá, esetleg Marja Antonovnává, és teszik mindezt olyan profizmussal, mint legnagyobb színészeink. Ahogy vége a jelenetnek, kérdõen a tanár úrra néznek, aki csak félig elégedett, és folytatódik a vihogás, bolondozás.

- Náluk még nem különült el a színészi és magánszféra, mint a profi színmûvészeknél – magyarázza Zuti Krisztián. Éppen ezért nagyon fontos például a darab kiválasztása. Elõbb meg kell ismerni a gyerek személyiségét, figyelembe kell venni az életkorát, és csak utána érvényesülhetnek a színházi szempontok.

A drámatanár különbözõ eszközökkel ( asszociációs játékokkal, beszélgetésekkel, társmûvészetek bevonásával) igyekszik közel vinni a darabot a gyerekhez.

Zuti Krisztián tanítványai nyitottabbak, játékosabbak és talán határozottabbak is az átlagnál.

- Semmi gond, ha nem vesznek fel a színmûvészetire. Megpróbálkozom a film világában, vagy humorista leszek – mondja magabiztosan Szabó Pali.

– Gyekkorom óta minden összejövetelen mindenkit kiparodizálok – indokolja meg elhivatottságát Sándor Adrienn, aki a Muzsika hangjai címû musicalben gyerekszínészként több mint kétszázszor szerepelt már, szívesen lenne énekesnõ, ha nem jönne össze a színmûvészeti. –

Az is lehet, hogy színházak stúdiójában próbálkoznék. Több olyan színészrõl is hallottam, akik ma már nagy szerepeket kapnak, pedig õk is stúdiókban kezdték. – Vagy elmegyünk egy televíziós sorozathoz szereplõválogatásra – teszi hozzá lelkesen Szilvási Dani, aki már most is szinkronizál filmeket.

- Arra ösztönzöm õket, hogy fedezzék fel a saját maguk színházát, szeretném megmutatni nekik, hogy más lehetõségek is vannak: amatõr drámacsoportok, színházi mûhelyek. Az élmény ugyanaz húsz és kétezer ember elõtt is. Legyen polgári foglalkozásuk, és amellett fedezzék fel, hogy hobbi, vagy félprofi szinten is lehet minõséget produkálni

A próbának lassan vége. Megszólal a hosszú, éles, kellemetlen emlékeket idézõ csengõ, ami egyben az elõadás kezdetét is jelzi.

Öt perc múlva mindenki legyen kellékekkel együtt a színpad mögött ! – üvölt a kirobogó gyerekek után Zuti Krisztián, majd hamarosan õ maga is utánuk vágtat.

Mi pedig elballagunk a Földalatti felé, szívünkben egy meg nem valósult vággyal: porondon, színpadon szeretnénk szerepelni! Most, hogy láttuk ezeket a gyerekeket, akik olyan természetesen játszották Csehovot és Shakespeare-t, sárga irigység száll meg minket. Olyan érzés ez, mint amikor tíz év kemény nyelvtanulás után egy Budapesten élõ külföldi ismerõsünk öt éves gyermeke barátságosan üdvözöl minket és ráadásul még feltesz egy kedves kérdést is, amit persze nem értünk.

Õneki miért megy? Miért ennyire könnyedén? Igazságtalan az élet. A színészkedésrõl azért továbbra sem mondunk le.

Vajon hogyan tehetjük próbára színészi képességeinket a nagyváros közepén? Valakinek el kellene játszanunk, hogy nem is azok vagyunk akik, mégpedig úgy, hogy külföldinek adjuk ki magunkat.

De ki legyen az alany?

Lefelé ballagunk a földalatti lépcsõjén, a fény csiszolva szûrõdik át az üvegablakokon, és néhány karszalagos alak formájában kirajrolja nekünk a megoldást. A jegyellenõrök, hát persze.

Majd rajtuk keresztül bebizonyítjuk, hogy bizony szorult azért belénk is némi talentum…

… Nem szorult. Még egy percig sem tartott a színjáték, a stratégiánk összeomlott, a nyelvünk összezavarodott, a jegyellenõrök pedig hamarosan feltették az elkerülhetetlen kérdést: Mutassák meg, legyenek szívesek a jegyüket vagy bérletüket.

Aztán megengedték, hogy elkísérjük õket egy darabon és megtapasztalhassuk azt, amit õk minden nap átélnek.