Flúgos futam a halandóknak, akik esetenként meg is halnak

Most olvastam a hírt, hogy a Gumball 3000 luxusrallyn baleset történt Macedóniában: az egyik száguldozó Porsche nekihajtott egy helyi autónak, amelynek mindkét utasa meghalt. A porschés segítségnyújtás nélkül továbbment. A rendezvény szervezõje lefújta a futamot és bejelentette, hogy tíz éve nem történt baleset. Dehogynem. Én tavaly, a budapesti szakasznál például beszéltem is az egyik sofõrrel, aki full gázzal belerohant egy taxisba. Az esetet a média agyonhallgatta.

A Gumball 3000 az egyik legellenszenvesebb rendezvénysorozat, amelyet gazdagok szervezhetnek. Más az, amikor valami vidéki tanyán quadokat vesz gyermekeiknek (darabját másfél milkáért), vagy amikor olyan hobbikat választanak maguknak, mint a repülõgép- netán helikoptervezetés, a tengeri búvárkodás, a jetski, vagy az értelmetlen, tizenötmilliós luxusdzsipek vásárlása. Ezeknek nagy része persze rongyrázás és státusszimbólum, és általában szûk környezetük, legtöbbször az egész bohóckodás a velük hasonszõrû milliomosoknak szól.

Az európai szervezésû flúgos futam azonban más. Azzal tulajdonképpen kilépnek a nagyközönség elé, megmutatják magukat, az egész eseménysorozatot óriási médiafelhajtás kíséri. Mirõl is szól ez a baromság? Hát arról, hogy néhány köcsög milliomos, aki azt sem tudja, mit kezdjen a pénzével, milliókért megvásárolja a belépõjegyete erre az ostobaságra, hogy aztán a 100 milliót érõ verdájával végigszáguldjon Európán.

A helyzet az, hogy engem egy hírügynökség újságírójaként kivezényeltek a helyszínre, az esemény szombaton volt, én iszonyú másnapos voltam, és már ezért is gyûlöltem az egészet. De aztán még jobban megutáltam, amikor szembesültem azzal, hogy mirõl is van szó.

Kezdeném azzal, amit elõször, jóindulatúan feltételeztem: arra gondoltam, hogyha már gazdag köcsögökrõl van is szó, biztos akad köztük néhány a Rejtõ regénybõl ismert Mr. Theóhoz hasonló kedves milliomos, akik szívesen nyilatkoznak, mesélnek üres életükrõl, a nagyközönség pedig megismerheti azt a számos nemzetközi médiasztárt, akiket ugyanúgy magukkal hurcolnak városról városra, partiról partira, luxushotelrõl luxushotelre.

A valóságban azonban szó sem volt errõl. A szuperjárgányok ugyan begördültek a Gresham elé, néhány kocsiõrült kamasz hozzá is érhetett a verdákhoz, ám ezenkívül sem a média, sem pedig a nagyközönség semmit nem tudhatott meg az eseményrõl. Valami érthetetlen titkolózás övözte a Gumball 3000-t, ami teljes ellentétben volt az óriásplakátokkal, tévéspotokkal, vagy a sajtóhírekkel, hiányoztak a világsztárok, csak elgyötört arcú playboyok és szolis macáik szálltak ki a kényelmetlen sportkocsikból.

Ennek az egésznek az üzenete ugyanis a következõ: mi már annyira unatkozunk, anniyra sok whiskyt iszunk, annyira sok a nõnk, annyit jetskizünk és helikopterezünk magánbirtokainkon, hogy rájöttünk, az életünk így értelmetlen. Határtalan gazdagságunk és rongyrázásunk csak akkor nyer valamilyen értelmet, amikor ezt már nem csak egymással, hanem a földi halandókkal is éreztetjük, ezért most kilépünk közétek.

A hajnalig tartó bulik után kótyagosan, vagy teljesen részegen száguldozunk a közútjaitokon, majd megérkezünk városotok azon szállodáiba és mulatóhelyeire, ahová nektek egész életetkben még csak belépni sincs esélyetek, ám cserébe megnézhetitek a kocsiainkat, amelyeket néhány órára kiállítunk a parkolóba. Az életünkbe nem kukkanthattok bele, ez nem valóságshow, vazze, ti csak arra kellettek, hogy mi még jobban szórakozzunk, úgyhogy kuss a nevetek.

Szóval ott állok szombat délelõtt, csepereg az esõ, hideg van, mellettem izgatott kamaszok fotóznak a mobiljaikkal a Gresham elõtt, én pedig szeretnék megmenekülni, ám ott kell maradnom még néhány órát, az életet pedig nagyon szomorúnak érzem. Arrébb sétálok, és a József Attila utca felõl egy csattanásra leszek figyelmes. Odakocogok, végre valami esemény, mi lehet az.

Hát nem az egyik százmilliós szuperjárgány csapódott bele egy álló autóba? Dehogynem! A Nádor utcából fordult ki, és a szemközti forgalom külsõ sávjában a pirosnál álló taxi oldalát kapta telibe. Kérdezgettem két kedélyes utcaseprõt, õk mesélték el a részleteket. A taxis anyázott, de hamar lehûtötték a helyszínre pillanatok alatt megérkezõ rendezõk, akik azon nyomban leszedték az autóról a hirdetéseket, a sofõrt átültették egy másik autóba, és elhajtottak vele. Mindezek elõtt azért még sikerült vele néhány szót váltanom.

A figura teljesen jó kedélyállapotban volt, szemmelláthatólag cseppet sem zavarta, hogy épp totálkárosra törte egy másik ember autóját, amely mellesleg a munkaeszköze volt neki. A kótyagos milliomos hebegve-habogva mondta, hogy õ nem is érti, kanyarodott kifelé, aztán pufff.

Az utcaseprõktõl megtudtam, hogy az a kikanyarodás azért nem volt olyan szelíd, csikorgó gumikkal, kb. nyolcvannal lõtt ki, nem csoda tehát, hogy kisodródott az eredeti ívrõl.

Ekkor nekemesett az egyik szervezõ amazon, és minõsíthetetlen hangon elkezdett üvöltözni, hogy nekem itt semmi keresnivalóm, hogy nincs jogom senkit megkérdezni és hogy azonnal menjek el. Mondtam, szelíden: ez itt közterület és éppen karambol történt, neki nincs joga kordont vonni, ugyanis nem hatóság. A hatóság is megérkezett hamar, azokra is azonnal rávetették magukat, mindent lezsíroztak, el is tûntek a rendõrök, tán még jegyzõkönyvet sem vettek fel.

Öt perc múlva semmi nyoma nem volt a karambolnak, csak a taxis szentségelt még halkan a sarkon, illetve én írtam egy dühös tudósítást az esetrõl. A bulvársajtó azonban érdekes módon nem kattant rá a hírügynökségi anyagra, pedig állítom, hogy azon a szombaton nem égett le gyár, nem tört ki háború, de még csak késelés sem történt valamelyik hazai italboltban, úgyhogy ez igazán érdekes lehetett volna.

Nem volt az. Túl sokat elmondott volna errõl az ellenszenves, rongyrázó eseményrõl.

Szóval Macedóniában lefújták a flúgos futamot. A cserbenhagyó csákóért lerakták az óvadékot, szabadlábon védekezhet. De senki ne csüggedjen, minden bizonnyal jövõre újra eljönnek, és ha szerencsénk van, nálunk is összetörnek néhány autót, vagy ha minden jól megy, elütnek egy-két járókelõt.