Erkölcs és rendérzék kérdése

Édesapja, dr. Szalay Miklós, civilben vámtiszt a II. világháborúban 1944. novemberében zászlóaljparancsnokként szolgált. Kilencszáz rábízott munkaszolgálatos életét mentette meg úgy, hogy Dunaharasztiból Budafokra vezényelte, és megszökette õket. Küzdelem a becsületért – ez a vonás fiában, az ifjabb Szalay Miklósban is visszaköszön. Õt kétszer (1970-ben és ’72-ben) börtönözték be, amiért március 15-én megkérdõjelezte a szocializmus létjogosultságát.

„Jogot végzett apám erõs befolyást gyakorolt rám. Rábeszélt, hogy válasszam az orvosi egyetemet. Egy év után átiratkoztam a fizika szakra. Az orvosin kitûnõ tanuló lévén nem értette, mit akarok azzal a megfoghatatlan szakmával, ami még csak nem is fizikatanárság. Karon fogott, és elvitt az ELTE Természettudományi Karára, ahol a folyosón elkapott egy fizikus docenst, elbeszélgetett vele, majd megállapította, hogy kicsit szûklátókörû, kicsit unintelligens ember, mégis rangos fizikus lehetett, tehát én inkább menjek közéjük.

Aztán mégis hagyta, hogy fizikát hallgassak, bár azt mondta, életem legnagyobb tévedését követem el.

1970-ben, március 15-én húgomat kísértem az ünnepségre. A hivatalos beszédek lelketlenek voltak, ezért úgy döntöttünk, énekelve vonulunk át a Kossuth-szoborhoz. Egy rendõr és egy katona bekísért engem és a barátomat, reggel aztán kiengedtek.

Egyetemi fegyelmi tárgyalás lett a dologból, és rendõrségi figyelmeztetés. Máig vallom: igazi barátokat legutoljára egyetemi évei alatt találhat az ember. A következõ évben március 15-én apám egész napos szobafogságban tartott. 1972-ben, végzõs egyetemistaként megint kimentem az ünnep napján a megemlékezésre.

Igaz, eredetileg csak figyelmeztetni akartam a többieket, nehogy úgy járjanak, mint én, de végül belelkesedtem. Egyszerûen muszáj volt beszélni az örökmécsesnél. Az lett a vége, hogy a Himnusz eléneklése miatt húsz hónapnyi fegyházra ítéltek, s a közügyektõl is eltiltottak.

Csak az Antall-kormány alatt állították vissza a jogaimat.

Fiatal korában sokkal kevesebbet tud az ember, de sokkal bátrabb is. Huszonnégy évesen elmondhatatlanul bosszantónak és hiteltelennek éreztem, hogy március 15-én, nemzeti ünnepünkön a szovjet zászló alatt oroszul folynak úgynevezett megemlékezések.

Egyszerûen csak azt szerettem volna, ha méltó módon ünnepeljük meg a forradalom és szabadságharc emlékét. A szereplésem összesen kétszer két óra volt, és féltem is, amikor kiálltam beszélni.



Hülye, aki nem fél, amikor bátornak kell lenni. Lerángattak az emelvényrõl és elvittek. A börtön aztán megoldotta a pályaválasztás kérdését, meg az elhelyezkedést is. Mivel hosszas kérésre csak jóval késõbb, tíz év után engedtek lediplomázni, közben háztartásigép-szerelõ lettem, s ma is ebbõl tartom el magamat.

Jeles eredménnyel diplomáztam, de nem bántam meg, hogy a szerelésnél maradtam. Azt hiszem, ha orvosként vagy fizikusként dolgoznék, nem viselném el, hogy érdekek és ellenérdekek hálójában kell vergõdnöm, s hogy a politika közvetlenül beleszól az életembe.

A fizika és valamennyi tudomány, sõt az élet minden részterülete az ember belsõ érzelmi és erkölcsi indíttatásaiból táplálkozik. Ahhoz, hogy rendszerezett bizonyítást folytathassunk, vagy megfejthessünk egy rejtélyt, vágyakozni kell a rend után és keresni azt.

Persze idõközben rájöttem, hogy a fizika sem képes a világot modellezni, megfejteni. De a rend utáni vágyakozás, a rendérzék megmaradt. 1995. március 15-én a Parlamentben Göncz Árpád elnök úr kitüntetett a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével.

Eleinte nem akartam elmenni kezet fogni Horn Gyulával és Fodor Gáborral, az akkori kulturális miniszterrel. Aztán a lányom önmérsékletre intett, és azt mondta, ne forgassam a szemeimet, ne viselkedjek anarchistaként. Végül átvettem a kitüntetést, de a Kossuth Klubban nem kerülhettem el a kézfogást.



Megjelenésem feltételéül szabtam, hogy 1995. március 15-én ne adják le a rádióban Esterházy Péter Hogyan gondozd a magyarodat? címû mûvét. Fodor kitérõ válasszal fogadott, de már nem visszakozhattam, döntetlenre zárult a „mérkõzésünk”.

Ma az a legnagyobb baj, hogy nincsenek tiszta helyzetek. Amikor a szovjet csapatok itt voltak, egyértelmû volt az ellentét megszálló és megszállott között.

Amikor a börtönben kihallgattak, hozzászoktam, hogy saját érvelésem elõtt ki kellett magyaráznom a koholt vádakat. Ma azért nincs mód valódi forradalomra, mert könnyû árnyékra vetõdni. Mindkét politikai oldalon és a médiumokban is túl sok a szándékos csúsztatás.

Ezek látszatvilágot teremtenek, és végül az ember elveszíti a viszonyítási pontjait. Kiveszett a lovagias küzdelem, helyette disznókkal kellene birkózni a mocsárban, de ahhoz legtöbbünknek nincs gusztusa.

Nagyon nagy felelõssége van a fiataloknak abban, hogy másképpen menjenek a dolgok. Persze õk is bizonytalanok, de bátrak. Talán meg tudnának küzdeni a hatalom cinizmusával.”

NÉVJEGY Szalay Miklós 1948-ban született, másfél évtizede él Pesthidegkúton. 1972-ben húsz havi fegyházbüntetésre ítélték, mert március 15-én „bûntársaival” a Himnuszt énekelte. Szabadulása után háztartásigép-szerelõ lett, majd elhelyezkedett a Bányagépgyárban, késõbb a Gelka-trösztnél. Tíz évvel késõbb fizikusként diplomázott. 1985-ben a Szabad Európa Rádión keresztül maga és felesége nevében nyílt levelet intézett a Szovjetunió pártfõtitkárához, Leonyid Brezsnyevhez. Személyesen vállalták, hogy túszként a Szovjetunióba mennek az ott számûzetésben tartott ellenzéki akadémikus fizikus, Andrej Szaharov hazautazásáig, akinek orvosi kezelés céljából kellett volna nyugatra utaznia. Mint egyetlen magyar fizikus, több nyugat-európai társához csatlakozva tette meg ezt a gesztust. 1995-ben a demokratikus átalakulásban végzett tevékenységéért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének kiskeresztjét kapta meg.