Örvényváros - Utazás a Gellért-hegyben
A város tüdeje, mondhatnánk képzavarral élve, ahogy a 80.000 m3 kapacitású víztározó alaprajzára tekintünk. A két hatalmas szárnyat egy hosszú alagút köti össze a hegy belsejében található kisebb tárolókkal. A föld alatti létesítményt bárki megcsodálhatja.
Az ulámbátori polgármester és küldöttsége igencsak elcsodálkozott néhány éve, amikor kívánsága szerint ellátogatott a gellérthegyi víztározóba. Az óriási vízmennyiség mellett leginkább az nyûgözte le a mongol városatyát, hogy itt minden automatizált.
Amikor a látogatók elmennek, lekapcsolják a lámpát és bezárják az ajtókat. Nincs is rájuk szükség, a tartály ugyanis kiegyenlítõként mûködik: ha a városban túl sokan nyitják ki a csapot, vagy húzzák le a WC-t (mondjuk egy focimeccs szünetében), csökken a hálózatban folyó víz nyomása.
Ekkor a Gellért hegy tetejérõl egyszerûen csak lefolyik a víz, bele a vezetékbe, onnan a csapokba és végül a vizeskancsókba (igaz a meccsek szünetében Budapesten inkább a sörfogyasztás a jellemzõ).
A fõváros vízellátása lényegében a Dunából történik - mondja Károlyi András nyugalmazott osztályvezetõ vízügyi szakértõ. A Duna vizét kavicsréteg tisztítja meg, kútjaink ( szám szerint 750) a Szentendrei és a Csepel szigeten találhatók.
Ezeket a kutakat egyenletesen kell üzemeltetni, mert egyébként tönkremennek. A városlakók azonban nem fogyasztják egyenletesen a vizet (lásd: foccimeccsek szünete és az éjszakai órák különbsége). Összesen negyvenöt tározó van a fõvárosban, amelyek a város ivóvízkészletének 35-40 %-át képesek tárolni.
Ezek közül a gellérthegyi a legnagyobb. A furcsa alakú medencék makettje leginkább egy tüdõre emlékeztet. Ennek a szokatlan formának köszönhetõ, hogy az áramlatok folyamatosan és mindenhol mozognak benne, nincs lerakódás.
- De hiszen ez teljesen üres ! – kiáltunk fel, amint az ablakokon keresztül betekintünk a medencébe.
– Jelenleg hét-nyolc méter magasan áll a víz – válaszolja nyugodtan Károlyi András. – A tetõ tükörképet látják csak, nem az alját. Az oszlopok lent is és fent is tölcsérszerûen kiszélesednek, olyan az egész, mint valami szabályos erdõ, amiben csillogva hullámzik a tiszta ivóvíz.
Egyben elvarázsolt erdõ is ez: a vízszint alatt csak homályosan, a fénytörés következtében ferdén és zöldesen, bizonytalanul látszik a valódi aljzat, a tiszta, egyenes vonalak egy hamis, nem létezõ tükörkép-világot vetítenek a pupillánkba.
Ebbe a medencébe csak akkor lehet menni, amikor le van eresztve a víz. Az ajtó ugyanis annyira lent van, hogy a nyomástól nem lehet kinyitni. A medencék mellett kisebb szivattyúk dolgoznak, és hatalmas csövek húzódnak, amelyeken befelé és kifelé áramlik a víz. Lefelé haladunk néhány lépcsõfordulót, és megérkezünk az alagúthoz.
A folyosó végét nem látni, a járatban mint egy hatalmas ér húzódik a két medencét összekötõ vezeték egészen a Minerva utcai tárolókhoz. Ahogy ráütünk, mélyen, alig hallhatóan morajlik egyet.
Ahogy a neonok lassan beizzanak – az üveges kattogások meglepõen hosszan visszhangoznak -, és szemünk hozzászokik a fényhez, lenyûgözõ látványban van részünk: hatalmas, több mint egy méter átmérõjû csõ tölti ki szinte teljesen a föld alatti járatot és kígyózik a messzeségbe, amíg az alagút el nem kanyarodik.
Nekiindulunk hát, hogy addig kövessük ezt a tekergõzõ fémszörnyeteget, amíg a végéhez nem érünk. Szelíd kocogtatásunk is majdnem percekig visszhangzik vastestében, és ha nagyobbat ütünk rá, óriásit mordul. Nem is érünk hozzá többet, a falhoz lapulva haladunk elõre. Az út meglehetõsen monoton és nagyon hosszú, a szabályos idõközönként ismétlõdõ vészjelzõk nyújtanak csak némi felüdülést.
A kerek üveglapokra ugyanis azt írták: tolvaj esetén feltörni! Tolvajokra azonban itt két szempontból sem nagyon kell számítani. Egyrészt a vízmûvek biztonsági szolgálata napi huszonnégy órában védi a létesítményt, másrészt innen csak a fémkígyót lehet ellopni.
Már jó tíz perce gyalogolunk, nagyjából a Citadella alatt lehetünk, amikor egy üregre leszünk figyelmesek. A hegy dolomitkõzete képezte természetes boltívek alatt haladunk, a nagy alagút fényei már alig látszanak, egy öngyújtó fényénél tapogatózunk elõre, aztán falhoz érkezünk. Még legalább négy hasonló leágazásra bukkanunk, amelyekrõl kiderül, hogy különbözõ geológiai kutatások során fúrták ki azokat.
Már legalább negyed óra eltelt, itt bent pedig igencsak szûk a tér, egyre kellemetlenebbül érezzük magunkat, ezért meggyorsítjuk lépteinket. És hamarosan ki is bukkanunk a föld alól, mégpedig – legnagyobb meglepetésünkre – a Gellért Fürdõnél. Ide építették ugyanis 1953-ban azt a kisebb víztározót, amibõl a fémkígyón keresztül a vizet a Sánc utcai tárolóba szivattyúzzák.
