Elveszett szívek – leforduló visszapillantótükör

Arra az egyre jó az MGM nevû amerikai filmcsatorna, hogy nagyritkán az ember kifogjon egy épkézláb filmdrámát. Michael Bortman Elveszett szívek (Crooked Hearts) címû mozija egészen nézhetõ volt péntek délután, különösen, hogy légüres térbe keveredtem, ugyanis befejeztem a heti munkát (ez hónapok óta nem fordult elõ péntek délután), mindenki elszenderedett, az esti focimeccsek pedig még nem kezdõdtek el.

Amint a címe is sejteti, az Elveszett szívek nem kifejezetten vidám történet, bár az elején, amikor bekapcsolódtam, ez még nem derült ki. Egy fiatal jóképû srác hazatér családjához az egyetemrõl, amelyet félbehagyott, hogy miért, ki tudja. A bátyja szerint azért, mert a családjuk olyan, mint a drog. Õ is ezért nem képes otthagyni a famíliát.

Még ezelõtt volt egy jelenetsor, amely végül is odaragasztott a tévé elé. Egy csinos, harmincas évei végén járó nõ megcsókol egy kiskamasz fiút egy mulató parkolójában. A srácban szemlátomást mély nyomot hagy ez a találkozás, és amikor ugrunk az idõben, még mindig ezen gondolkodik, ezért joggal reménykedtem, hogy talán az egész film erre lesz kihegyezve, és akkor el lehet merülni a korkülönbség és a szerelem dilemmájába, de nem így történt.

Kaptam viszont egy szép, szomorú filmet, amely – amerikai lévén – természetesen beleesik ugyanabba a csapdába, amelybõl mûvészfilmtõl az akcióhorrorig szinte egyik tengeren túli filmes mûfaj sem menekülhet. Oly mértékben didaktikus, hogy az alapvetõen visszafogott realista alkotás egy ponton elkezd kioktatni, magyarázni, és amikor a rendezõ érzi, hogy a film eredeti lendületébe ez már nem fér bele, szépen rémregénnyé változtatja a történetet.

Nem rossz a családi szereposztás - fönt balról: a legidõsebb báty, Vincent d'Onofrio, az áldotat, Noah Whyle, lent Juliette Lewis, aztán a a fõszereplõ Peter Berg, végül a barátnõ, Jennifer Jason Leigh

Az elején viszont kifejezetten finoman adagolja a társadalomkritikát, a szerepek nincsenek túljátszva, már-már azt hinnénk, európai filmet nézünk. Vannak bizonyos részletek, apró rendezõi fogások, amelyekért akár egy csapnivaló filmet is végig lehet nézni, ugyanis az derül ki belõlük, hogy a direktornak fontos a nézõ és igenis pazarol energiát arra, hogy a széklábról a sorját is lecsiszolja.

Amikor a három testvér beszáll a lepusztult Volkswagen-mikrobuszba és elindulnak felkutatni, hogy az apjuk mit is õriz a pályaudvari megõrzõben, becsapják az ajtót, a jobb oldali tükör pedig lefordul. Nem esik le, csak a lefittyed. Ennek az apró snittnek tulajdonképpen nincsen semmi jelentõsége, ugyanis nem vicces, a jármû meg külsõ megjelenésében is elég öreg, nincs tehát szükség arra, hogy külön érzékeltessék rozoga állapotát.

A viharvert kocsi és a leforduló visszapillantó-tükör mégis a lehetõ legtökéletesebb és legfrappánsabb szimbóluma az egész családnak. A közös járgány mutatja a família összetartozását, ám a minibusz szedett-vedett, és elõbb-utóbb szétesik, mindenesetre elõre látható, hogy valamilyen fordulat bekövetkezik a sorsában.

Mirõl is van szó? Egymás-hegyén hátán él hat ember, akik valóban egyfajta bûvkörben mozognak: a legidõsebb báty képtelen végre a saját lábára állni, elköltözni, viszont állandóan provokál mindenkit deviánsnak hitt viselkedésével, fõleg az apját, aki viszont elõszeretettel söpri a problémákat a szõnyeg alá, a különbözõ alkalmakkor elmondott köszöntõivel pedig sikerül konzerválnia azt a status quót, amelybe lassan mindenki beleõrül.

Nem voltak jóban. A papát Peter Coyote játssza.

A rangidõs testvérrõl már beszéltünk, ellenszenves, kissé kattant, ám tehetetlen figura. A legkisebb testvér, a húg éppen kezd nagylánnyá válni, érdeklõdõ, élelmes, de még a gyermekkor boldog tudatlanságában leledzik.

A legkisebb öcs idealista, állandóan vidám, szeretni való jelenség, a középsõ fiútestvér – õ a narrátor, tehát egyfajta fõszereplõ – hallgatag, gondolkodó típus, az egyetlen, aki veszi a fáradtságot, hogy elemezze a helyzetet és keressen valamilyen megoldást.

Nem menekül kilengésekbe, mint a bátyja, de nem is alakít ki magának gyermekes álomvilágot, mint fiatalabb testvérei. Amikor hazatér szülõvárosába, igyekszik elrendezni a dolgait: meglátogatja régi szerelmét, akirõl kiderül, hogy a srác bátyja ejtette teherbe, most mégis egy harmadik fiúval készül összeházasodni, mindeközben persze biztosítja a fõszereplõt: még mindig õt szereti.

Ekkor kezdünk elõször azonosulni a figurával, ugyanis nagyon okosan hagyja a francba a zavarodott libát, nekiront a báytjának, de nem esik búskomorságba, hanem elmegy benzinkutasnak és randevúzik egy normálisnak tûnõ lánnyal.

Ez az alakuló kapcsolat is rendkívül életszerû: mindketten érzik, hogy parancsszóra nem megy, kissé megriadnak egymástól és tudják, hogy a közös akció hozza majd õket össze. Így is lesz, a felbomló emberi rendszerekben az õ viszonyuk egyfajta támaszkodási pont lesz, a kapcsolatuk tisztasága jelenti számukra azt a fogódzót, hogy elviseljék a bekövetkezõ tragédiát. (Megjegyzem, hogy nem a szerelemre hegyezték ki a filmet, mindenki épp csak annyit beszél, amennyit kell, mindennek akkora szerepe van, amekkora szükséges).

A tragédiát a nyughatatlan báty idézi elõ, aki többszöri próbálkozás után sem képes elszakadni a családtól, végül úgy dönt: felgyújtja a házat. Elõtte megsúgja öccseinek, hol lelnek rá a papa és a film elején felbukkant hölgy titkos levelezésére (a nõ tehát a papa lieblingje volt!), amelyet végül elégetnek. Legalábbis megpróbálják, és itt vesz a film irracionális gellert.

Azt még elfogadjuk, hogy a ház leég, nem hal meg senki (egyelõre), a család új lakásba költözik, a rontó-gyújtópál báty eltûnik a színrõl, nem is baj, hogy nem zavar most vizet, talán a bajkeverõ nélkül megoldódnak a problémák.

Marg Helgenberger, a szeretõ

Csakhogy minden szempontból indokolatlanul meghal a legkisebb, az álmodozó, az életét papírlapra rögzített szabályok alapján élõ fiútestvér. Eleve érthetetlen, hogy miért egy benzinkút mellett égetik el a leveleket, miért kényszerítenek arra minket, hogy izguljunk, mikor robban fel a töltõállomás.

Amikor a semmibõl jött szélvihar a magasba röpíti a borítékokat, elõször arra gondolok, mindez csak a szeretõ szívbemarkoló vallomásait szimbolizálja: az égõ levelek egyre feljebb keringõznek a levegõben, és mivel a benne foglalt vágyak (tudniillik, hogy a családapa a szeretõé legyen) soha nem válhatnak valóra, hát legalább még lobbannak egy utolsót.

De miért nem áll meg itt a rendezõ? Miért kell átszaladni azokért a levelekért a forgalmas út túloldalára, aztán visszafelé jövet miért kell egy autó elé állni? Hát persze, kell az áldozat, a kisebbik öcs pedig kifejezett áldozattípus, a halála – legalábbis ilyen formában – azonban teljesen indokolatlan.

A temetésen kiderül, hogy az anyuka tudott a titkos viszonyról, és innentõl õ is ugyanolyan hibás a hamis családkép fenntartásáért, mint a papa, aki annak ellenére nem engedte el a gyerekeit, hogy maga rendre a szeretõjéhez menekült a szorító otthoni idillbõl.

Végül következik egy újabb, talán utolsó tószt, de ezúttal nem az erkölcsileg megsemmisült fater, hanem a most felnõtté váló fõszereplõ gyerek mondja, de nem okosan, hanem didaktikusan, a történtekbõl azt hozva ki, hogy az áldozat volt szükséges a család együttmaradásához, ahhoz, hogy mindenki szembenézzen a titkával, hibájával, frusztrációjával, stb., és végre elkezdje élni a saját életét.

Amennyire visszafogott, finom és reális volt a film az elején és a közepén, annyira lett indokolatlanul túlzó és szájbarágós a végére. Arról nem is beszélve, hogy nem tetszik a film üzenete sem: a család csak terhes lehet, mindenhol ott lappanganak a sötét titkok, legyünk inkább individualisták, lázadjunk, hagyjunk ott csapot-papot, induljunk el a 66-os úton, valósítsuk meg önmagunkat.

Az élet ennél árnyaltabb, a történet pedig akkor is ütõs maradt volna, ha nem áldozzák fel a legártatlanabb szereplõt, az pedig, hogy a végén egyfajta zárszóként felolvassák a már csak az emlékekben élõ srác életvezetési pontjait, kifejezetten lerombolja a szépen felépített sztorit.

Mindezek ellenére hálás vagyok, hogy a Rostock-Hannover meccs elõtt végre láttam egy olyan amerikai filmet, amelyik kísérletet tesz egy család belsõ feszültségeinek vizsgálatára, még akkor is, ha újra és újra rádöbbenek, az amerikai értelmiség a végletek között vergõdik. Ha valaminek komolyabban nekimegy, akkor az biztos, hogy tragédiával végzõdik, nincs olyan, hogy ne legyen erkölcsi tanulság, hogy ne dörgöljék a pofánkba: az egész úgy szar, ahogy van.

Nem mintha a New York-i rendezõkirály minden filmjével maradéktalanul azonosulni tudnék, mégis eszembe jut a dal: Woody, mit röhögsz te ezen az egészen?