Hogyan fogadjuk a köznevelési törvényt? - Gondolatkísérlet a deduktív rendszer mentén

A címre adandó válasz egy gondolatkísérlet. Azoknak kíván egyfajta viszonyulási alternatívát kínálni, akik az új törvényt alapvetően elhibázottnak, rossznak, netán veszélyesnek látják, és úgy gondolják, annak megszavazásával negatív folyamatok indulnak be a magyar oktatásügyben.

Mint oly sok esetben, amikor ellenzünk valamit, amikor valamivel alapvetően nem értünk egyet, érdemes a matematikából ismert deduktív módszert alkalmazni, ennek segítségével ugyanis olyan egyenleteknél is találhatunk megoldást, ahol a hagyományos recept nem vezet eredményre. A módszer lényege, hogy az egyenlet megoldásakor már eleve feltételezünk valamit, amelyet aztán – jó esetben – sikerül is igazolni, és hogy ez valóban így legyen, kezdetekben nem foglalkozunk bizonyos elemekkel, tényezőkkel, mivel azok idő előtti vizsgálata eltéríthetne minket a célunktól, legalábbis nem vinne hozzá közelebb.

Tegyük fel tehát, hogy a mostani kormányzat jót akar, hogy céljai között nem szerepel sem a magyar oktatásügy szándékos tönkretétele, sem pedig az, hogy visszaforgassa a történelem kerekét, hogy megakassza a haladást, és hogy egy tekintélyelvű, fejlődés-ellenes modellhez nyúljon vissza.

Elismerem, a különböző politikai táborokhoz tartozó, vagy más ideológiai, szellemi beállítottságú embereknek ma sem könnyű a másik álláspontjába belehelyezkedni, elfogadni, hogy annak tevékenységét és munkáját nem maga az ördög inspirálja, de ha ez mégis sikerül, egészen meglepő eredményekre juthatunk.

A 2010-ben hatalomra lépő vezetők céljaik kialakításakor nem kerülhettek meg bizonyos problémákat.

Választ kellett találniuk arra, miért romlik évről évre a magyar diákok mentális és fizikális teljesítménye, miért tapasztalható – a szakmában dolgozók egybehangzó véleménye alapján – szinte megdöbbentő fegyelmezetlenség a felnövekvő generációk körében, az erkölcsi világuk miért olyan, amilyen. Miért hiányoznak a motivációk, a fiatalok miért nem találnak jó megoldásokat pályaválasztás során? Mi vezet el addig, hogy a kenyeret már nem adó divatszakmák, nem pedig a valós munkaerőpiaci igények határozzák meg a fiatalok továbbtanulását és pályaválasztását?

Hogyan küzdjön meg az oktatásügy, a köznevelés azokkal a feladatokkal, amelyek az utóbbi években, évtizedekben rakódtak rá nagyrészt az olyan negatív társadalmi változások következményeként, mint például a családok szétesése? Miért nem működik az integráció? Miért kontraproduktív a tanárképzés Magyarországon? Hogyan lehetne garantálni az oktatás színvonalát, hogyan lehetne megszüntetni a különbségeket az iskolák, régiók között?

Miért nézi le a társadalom a tanárokat? Hogyan lehetne megbecsültté tenni ezt a szakmát? Miért lettek a pedagógusok ennyire eszköztelenek a mindennapi munka, fegyelmezés során? Mi motiválhatja a többgyermekes pedagóguscsaládokat arra, hogy ne hagyják ott a pályát?

Vegyük ez utóbbi kérdéskört.

Az egyenlet problémája a következő: a magyar oktatás nem működik a szükséges hatékonysággal, ennek egyik fő oka, hogy a tanári pálya nem megbecsült, nem kifizetődő. Az elérendő cél: újra azzá kell tenni, mégpedig igazságos, motiváló, arányos módon. Ehhez szükség van a szakmai kontrollra, a tanítási órák számának (sőt, akár tetszik, akár nem az iskolában eltöltött idő) rögzítésére is. Az életpályamodell lehetőséget ad arra, hogy visszaálljon a szakma presztízse, hogy érdemes legyen tanárnak állni, hogy legyen perspektíva ebben a mesterségben.

Tovább folytatva a gondolatkísérletet tegyük fel, hogy a szakmai kontrol bevezetése nem rosszindulatú ellenőrzést, hanem komoly segítséget jelent majd a pedagógusoknak, egyszersmind elengedhetetlen elemét jelentené az életpályamodellnek is, hiszen a bérek emeléséhez, a motivációs rendszer kialakításához objektív szempontrendszerre van szükség!

Sokan – hogy továbbra is a kiragadott példánál maradjunk – magával az egész modellel nem értenek egyet, a minőségi, szakmai kontrol visszahozása kapcsán pedig terrorról, a porosz módszerről, a haladás megakasztásáról beszélnek.

Nemrég interjút késztettem Cécile Fisteberg francia oktatási együttműködési attaséval. Többek között a francia oktatási rendszer szerkezetéről, az ottani életpályamodellről kérdeztem. Büszkén mondta el, milyen szempontok és kritériumok alapján sorolják be a tanárokat, hogyan alakul a kezdő fizetés, és az milyen táblázat alapján emelkedik az évek során. Kitért arra is, hogy a független tanfelügyelőknek (Franciaországban minden kertelés nélkül inspecteur-öknek, azaz felügyelőknek nevezik őket) milyen fontos szerepük van abban, hogy a francia oktatás magas színvonalon működik.

Az iskolák állami kézben vannak, az igazgatókat is a minisztérium nevezi ki, a tanárokra pedig kifejezetten büszkék, és lehetnek is, ugyanis szigorú szakmai alkalmassági vizsgálat után állnak munkába, évekig gyakornokként dolgoznak, így valóban csak a rátermettek maradnak a pályán. Őket viszont kompenzálják, néhány éven belül szorgalmas és motivált munkával jó keresethez lehet jutni, amelyhez Franciaországban a mai napig magas társadalmi megbecsültség is társul.

A fent vázolt képlethez Magyarországon évtizedeken keresztül senki nem mert hozzányúlni. Túl bonyolult volt, talán túl sok volt benne az ismeretlen, túl nagy politikai kockázatokat jelentett. Most hozzányúltak a képlethez. Én jóhiszemű vagyok, és azt gondolom, azért, mert e nélkül értelmetlennek éreznék a feladatukat, mert szembenéztek azzal a felelősséggel, amely a vállukra nehezedik, és az ország jövője érdekében cselekedni kívántak a maszatolás helyett.

Természetesen megmaradnak az olyan jogos kritikai észrevételek, mint például a költségvetési támogatás leendő mértéke. De ha már azt sikerül belátni, hogy az életpályamodell egy jó szándékú és talán az egyetlen lehetséges jó kezdeményezés a pedagógusok helyzetének rendezésére, ha sikerül belátni, hogy életképes alternatíva, és ahhoz kapcsolódó eltökélt megvalósítási szándék e területen nem merült fel az utóbbi évtizedekben, akkor talán sikerül megértőbben hozzáállni a finanszírozás kérdéséhez is, főleg abban a korban, amikor a világtörténelem egyik legjelentősebb pénzügyi válságát éljük.

A francia mellett nyilván sok más modellt is fel lehetne hozni példaként vagy akár ellenpéldaként, azt azonban mindenképpen látni kell, hogy ez egy jól működő szisztéma, a francia oktatásügy modern és haladó, pedig erős a központi irányítás. Sem a franciák maguk, sem más nemzet nem kérdőjelezi meg, hogy ez a rendszer hatékony.

A szakmai vagy politikai ellentábortól ujjongást elvárni természetesen butaság lenne az új magyar köznevelési törvénnyel kapcsolatban, amelynek számos eleme hasonlít a francia modellre. Azt azonban fontos kimondani, hogy az új köznevelési törvény ad válaszokat! Nem csak a tanárok helyzetére, hanem a legtöbb égető kérdésre is. Hogy azok a válaszok mennyire jók, vagy rosszak, nem tisztem eldönteni, de úgy gondolom, hogy jelen pillanatban talán nem is nagyon lehet ítélkezni ebben a kérdésben.

Ám tény, hogy a Hoffmann Rózsa vezette csapat igenis keres megoldásokat a felmerülő problémákra.

A már elfogadott törvény ismeretében érdemes ebből a szemszögből megközelíteni a közoktatás, körnevelés jövőjét. És hogy az előítéletektől, indulatoktól mentesek maradjunk, őszinte jóindulattal ajánlom mindenki figyelmébe a fent ismertetett deduktív módszert.

Bezdom Iván