Dél-Afrika III. - A repülõút, avagy a takaró alatti univerzum

Repülõgépen aludni a legkevésbé sem leányálom. Szûkös a hely, az ember maximum félóra-óránként válthat pozitúrát, hogy ne zavarja túlzottan a mellette ülõ másik heringet.

Aztán legkésõbb úgy az ötödik óra körül eljön az a bizonyos pont, amikor az alapvetõ udvariasság lefoszlik az emberrõl, és a pokróc alatti láthatatlan világban lekerülnek a cipõk, és megindulnak a gázkibocsátások.

Beszállás.

A stewardessek az éjszaka kezdetével, mindenkivel lehúzatták a sötétítõket, így aztán nehéz megállapítani, hogy éppen milyen napszaknál is tartunk, amikor az ember felriad óránként álomnak nem nevezhetõ bódulatából. Azért hajnal felé megkockáztatjuk, hogy a tiltás ellenére kicsit elhúzzuk a sötétítõt, és nem bánjuk meg! A kis résen át beáramló fény jelzi nekünk, hogy életünk elsõ napfelkeltéje virradt ránk az Afrikai kontinens felett!

Ébredés valahol Afrika fölött...

Fura, vegyes érzések járnak át. Ez egy egészen más világ, mint amit eddig ismertünk. Rengeteget fantáziáltam kiskoromban, hogy milyen is lehet itt az élet, és lám, már csak pár óra, és lépésrõl lépésre megtapasztalhatom.

Gyermekkorom hõsei Kittenberger, Teleki, Széchényi Zsigmond, Diane Fossey, Jane Goodard, Attenborough után most végre én is itt vagyok!

Amint a földet érés után bekapcsolom a telefonomat máris vár az sms: „Isten hozott újra a Földön. Remélem ez lesz életetek legjobb vakációja!” Egy biztos, André mindent megtett azért, hogy ez a jókívánság valóra is váljon!

A vámnál semmi különösebb fennakadás nem volt, nem kérdeztek semmit, és egy szép nagy papírt ragasztottak az útlevelünkbe: az átmeneti tartózkodási engedélyt. André semmit sem változott, amióta – egy éve – utoljára láttuk. Én ellenben igen sokat: mínusz negyven centi haj + szemüveg, szegény barátom alig ismert rám…

Ölelkezések, aztán irány a kocsi! A repülõteret elhagyva az elsõ ember, akit láttam, egy fiatal komisz tekintetû fekete srác volt, aki éppen a járda szélén állva hatalmas köríves rúgásokkal kínálta meg a levegõt, és közben kihívóan nézett ránk, ahogy elsiklottunk mellette. Ennél sokkal többet viszont nem is nagyon láttunk a hírhedt Johannesburgból, mert egybõl felcsatlakoztunk az autópályára, és az irányt Krugersdorp felé vettük.

Ez egy afrikánerek által alapított település ahol André és családja él. Körülbelül úgy viszonyul Joburghoz mint Gödöllõ Budapesthez, úgy távolságban, mint méreteiben. Ez a rövidke kocsikázás már meg sem kottyan nekünk a 15 órányi út után, ráadásul menet közben is van mit nézni.

Az elsõ dolog, amit az ember rögtön észrevesz, hogy tömegközlekedés nem létezik, - legalábbis nem az általunk megszokott formában -, mitöbb, Krugersdorpban járda sincs sehol! Csak a feketék járnak gyalog hatalmas szatyrokkal a fejükön, de nincs szükségük járdára, mert a nyolcsávos autópálya is tökéletesen megfelel e célra! A települések határmezsgyéin kiterjedt fekete telepek vannak (inofficial housing, sqatter camps), amelyek esetenként akár több ezer hullámlemezekbõl összetákolt házat is jelenthetnek.

Nincs víz, villany, csatornázás és gáz. Egyszerûen csak ott vannak és kész. Ránézésre tudja az ember, hogy annak a turistának, aki ide betéved, kárba fog veszni az operabérlete…

Éles kontrasztot adnak a szép, tiszta iskolai uniformisba öltöztetett kis fekete gyerekek, akik csapatokban sétálnak hazafelé az iskolából ezekbe a táborokba. Az autópálya szélén a hatalmas óriásplakátok nem a mobilcégeket vagy a divatos üdítõitalokat hirdetik, hanem azt, hogy az AIDS halálos betegség, és védekezni kell ellene.

A benzinkutak férfivécéiben hatalmas fali kontérnerekben több ezer óvszer várja gazdáját. Ingyen el lehet venni annyit, amennyit az ember csak akar, de furcsa mód egyszer sem láttam senkit, aki élt volna ezzel a lehetõséggel. A HIV-pozitívak hivatalos aránya akkoriban 27-30% körül volt, de a valósat több, mint 70%-ra becsülik… A nemi erõszak mindennapos, a tettest pedig egy nem túl súlyos pénzbírsággal büntetik. Az áldozat kap két tablettát: egyet a terhesség megelõzésére, egyet meg az AIDS ellen (???!!! ). De mit is várjon az ember az átlagpolgároktól, amikor az egészségügyi miniszter úgy nyilatkozik, hogy a halálos nemi úton terjedõ immunbetegség megelõzésére sok foghagymát kell enni…

André nagyon kellemes környéken lakik. A ház ottani viszonylatban nem luxusméretû, de itthon - azt hiszem - 60-70 milliót is ki kell pörgetnie annak, aki ilyen házat szeretne venni. Mindenhol elektromos, nagyfeszültségû kerítést szereltek fel, de ettõl eltekintve a környék tündérinek mondható!

André házában most éppen rend uralkodik...

A kert is szépen gondozott, bár – fõleg, amióta Pinduri és Berkenye (két egy éves Labrador) csatlakozott a családhoz - , idõnként kisebb harctérré változik. Mennyei érzés leülni a pálmafa alá, a szökõkút mellé, és a hideg sört legurítani egy jólesõ cigaretta kíséretében. Kell egy kis idõ, amíg feldolgozza az ember, hogy hol is van, és milyen messzire került az otthonától. Még átbeszéljük a következõ három hét terveit, aztán jön a vacsora és végre egy kis igazi alvás!