A Szalmahajú újra ott állt az erkélyen. Szóval holnap délutánig meg kell szereznem egy kincset, amit a Gellért-hegy gyomrában ástak el. Mekkora lehet az a bizonyos dolog? És hol kezdjem vajon el az ásást? Vagy aludnom kell megint, hogy kiderüljön? Leült a zongorához, a falon lévõ képre nézett. A lovacskák rendületlenül poroszkáltak elõre, az igaziak kedvesen, békésen, de az árnyéklovak megnyúlva, fújtatva vágtattak a kövezeten, hatalmas erõvel, lendülettel, megállíthatatlanul.

Az építész maga elé meredt. Csak ült némán a bõrkanapén, a lila ikerbolygó mindent bensõséges, pókhálószerû fényekkel vont be. Nem is gyújtott lámpát. Kortyolgatott egy kis mécsanszt, ezt az erjedt, alkoholos italt, amit az Aldebaran hûvösebb oldalán mindenki szopogatott esténként.

Zag kikukucskált a tetõteraszra. Amikor úgy ítélte meg, hogy minden tiszta, intett a lánynak, hogy jöhetnek. Lábujjhegyen átosontak a teraszon egészen a lépcsõház bejáratáig. Itt megint megálltak, Nübil már tudta, hogyha Zag némán felemeli a kezét, pisszenést sem ejthet.

Dalea megnedvesítette az öntudatlanul heverõ nõ száját. Majdnem egy egész nap eltelt már, amíg Netteg végigvezette a börtön összes útvesztõjén, bemutatta a fontos személyeknek, elvezette a kúthoz, sõt, még egy olyan helyre is elvitte, ahol nincsenek szenzorok, ahol lehet hangosabban beszélni, egyáltalán: ahol lehet beszélni titkos dolgokról.

-Nagy veszélyben vagy, tudod-e? – mondta a lány, amint Zag kinyitotta a szemét. Ébren figyelte. Az arca most is komoly volt, de nem szomorú.

Nem láttak a sötétben. Csak a suttogásokat hallották. A sarkokból jöttek. Sarokból pedig volt bõven. Ez volt a börtön egyetlen elõnye: meg lehetett húzódni az üreges mélyedésekben. Aki régóta volt már bent, az csukott szemmel is eltalált bárhová. Az Aldebaran börtöneit hegyek belsejében alakították ki: barélangrendszerekben, elhagyott bányákban. Szökésre nincs esély, mert a bolygó szinte összes kõzete vulkáni eredetû, a bazaltsziklák pedig olyan kemények, hogy eddig a hegyen keresztülmég senkinek sem sikerült kimenekülnie.

A hatalmas építkezés a látóhatárig húzódik. Ez eddig a legnagyobb szabású munka az Aldebaran bolygón. A folyó már két hete más irányba folyik. Elterelték, új medret szabnak neki. Most építik. Két kilométer széles, legalább száz méter mély mesterséges kanyon halad nyílegyenesen elõre, innen csak az elsõ része látszik, de az is lehet vagy 70 km.

A fehér körben, amelyet percek óta figyelt, most mintha egy alak jelent volna meg. Egész testét megvilágította a keskeny résen beszûrõdõ, kékes-fehéres fénynyaláb. Elõször csak annyit lehetett látni, hogy a lénynek emberi alakja van és hogy meztelen. Forgott.

Ott vagy elásva! Ott bizony, te kincs, vagy kristály, vagy istenség, vagy akármi – morfondírozott a Szalmahajú, ahogy a Szabadság-hídon baktatott. A Gellért-hegyet bámulta üveges tekintettel.

- Te a melleimet nézed? – kérdezte a szöszi, és valóban, az illusztrátor tényleg a szöszi dekoltázsában mélyedt el annak mondanivalója helyett.
- Igen. Zavar?
- Nem. Nem zavar, de…
-Jó, akkor folytatnám, ha lehet. Folytasd csak te is! A szöszi belement a játékba, és beszélni kezdett. Egy immár deklarált monológba fogott, egyéb válaszokat nem is remélve, mint aha, ja, igen.